The contemporary agonist thinker, Chantal Mouffe argues that conflicts are constitutive of politics. However, this position raises the question that concerns the survival of order and the proper types of conflicts in democracies. Although Mouffe is not consensus-oriented, consensus plays a role in her theory when the democratic order is at stake. This suggests that there is a theoretical terrain between the opposing poles of conflict and consensus. This can be discussed with the help of concepts and theories that seem (...) to be standing between the two, namely compromise, debate and the borders of democracy. I will argue that we can reveal this position with the theoretical analysis of compromise in the works of F. R. Ankersmit on the historical origin of representative democracy, and Amy Gutmann and Dennis Thompson on the role of compromise in divided communities. J. S. Mill’s view of colliding opinions offers a moderate agonistic understanding of politics, while the concept of debate plays a similar role for Márton Szabó, a contemporary Hungarian political theorist. Finally, Mouffe’s position stands at the conflictual end of this spectrum, although conflicts are delimited on the normative ground of democracy. (shrink)

That in Gettier's alleged counterexamples to the traditional analysis of knowledge as justified true belief the belief condition is satisfied has rarely been questioned. Yet there is reason to doubt that a rational person would come to believe what Gettier's protagonists are said to believe in the way they are said to have come to believe it. If they would not, the examples are not counter-examples to the traditional analysis. I go on to discuss a number of examples inspired by (...) Gettier's and argue that they, too, fail to be counter-examples either for reasons similar to those I have urged or because it is not clear that their subject does not know. (shrink)

What the rational thing to do in the face of disagreement by an epistemic peer is has been much discussed recently. Those who think that a peer’s disagreement is itself evidence against one’s belief, as many do, are committed to a special form of epistemic dependence. If such disagreement is really evidence, it seems reasonable to take it into account and to adjust one’s belief accordingly. But then it seems that the belief one ends up with depends, in part, on (...) what someone else believes, even if one does not know why that someone believes what he does. While the practical impossibility of finding actual cases of peer disagreement has been often noted, its conceptual possibility has gone unquestioned. Here we challenge this consensus and argue, first, that, strictly speaking, peer disagreement is impossible and, second, that cases of – all-too-common – near-peer disagreement present no special puzzle and require nothing more than adhering to standard principles of sensible epistemic conduct. In particular, we argue that in such cases there is no good reason to adopt the widely accepted principle that evidence of evidence is evidence. If so, even if one takes a near-peer’s disagreement as a reason for reexamining one’s belief, one is not epistemically dependent in the sense one would be if that disagreement were evidence concerning the matter in question. (shrink)

Portuguese translation of "The Maze of Moral Relativism" by Janos Biro.

Nincs még egy délkelet-ázsiai ország, mely oly markáns hatást gyakorolt volna a huszadik század történelméről kialakult képükre, mint az egyesítésének 40. évfordulóját idén ünneplő Vietnami Szocialista Köztársaság. Ezt persze több évtizedes háborús szenvedéseinek és az amerikai tömegkultúra ezt nemritkán sajátosan közvetítő, de mindenképpen globális kisugárzással bíró üzeneteinek „köszönheti”.1 Vietnam viharos történelmi közelmúltja máig rányomja bélyegét a vele kapcsolatos képünkre, jóllehet, az említett 1975. évi – az északi és déli országrész egyesülésével járó – újjászületés óta itt sem állt meg az idő. (...) A Lengyelországnál alig nagyobb Vietnam 2015-re a Föld 13. legnépesebb országa lett, és korábbi elképesztő szegénységének enyhítésében is – bár európai szemmel szerénynek tűnhető, de – határozott javulást könyvelhet el.2 Napjainkban – ahogy azt a távol-keleti nemzetközi kapcsolatok alakulásánál megszokhattuk – a Kínai Népköztársaság hatalmi súlyának fokozódása és regionális ambíciói helyezték új megvilágításba a „legmagyarabbnak” tekintett3 délkelet-ázsiai nép lehetséges szerepét. Ez egyszersmind az alapdilemmát is azonnal eszünkbe juttatja: Vietnam múlt századi tragédiáját a vele kapcsolatos nagyhatalmi ambíciók idézték elő. Igaz, az ország bizonyította ellenálló képességét, és a 21. századra változott valamelyest a szereposztás is, Délkelet-Ázsia hosszú távú jövője a nemzetközi rendszerben továbbra is bizonytalan. Az alábbiakban számvetésre vállalkozunk Vietnam helyzetéről és lehetséges pozícióiról korunk vezető hatalmainak kelet-ázsiai játszmáiban. (shrink)