After the death of Mevlana Celaleddin-i Rumi (d.1273), the cult of Mevlevi continued its structuring. Rumi's son Sultan Veled (d.1312) and his grandson Ulu Arif Çelebi (d.1320) contributed greatly to this structuring. Sultan Veled tried to turn the lodge he took over from his father into a systematic sect around Rumi's mystical thought and Mevlevi disciples. Ulu Arif Çelebi, on the other hand, is a very effective name in organizing Mevleviism as a cult. With his systematic studies and travels, he (...) made Mevlevi's spread in lodges and madrasahs, and he made efforts to teach Masnavi, the work of his grandfather Mevlana Celaleddin Rumi, in madrasahs. In addition, Ulu Arif Çelebi asked Ahmet Eflakî to write a book called Ariflerin Menkıbeleri about Rumi’s life, in order to keep his grandfather's memory alive. The entry of Mevlevi into the Ottoman State was through marriage. Mutahhare Hatun, daughter of Sultan Veled, was married to Süleyman Şah, the Germiyanoğulları leader. Süleyman Şah married the daughter of this marriage, Devlet Hatun, to Yıldırım Beyazıt, and left as a dowry Kütahya, Tavsanlı, Simav and Eğrigöz to Ottoman Empire. Yıldırım Bayezıd was appointed as the governor of Kütahya. Mehmet Çelebi was born from this marriage. The title of Çelebi is a title given to the descendants of Rumi, and Mehmet Çelebi, one of the sultans of the Fetret Period (A period of great depression), was one of the grandchildren of Rumi. The children of Mehmet Çelebi are remembered with the title of 'Çelebi'. Through this marriage, Mevlevi began to spread to the Ottoman Empire. Thus, Mevleviism would prevail in the Ottoman Empire, where Ahilik organization and Ahi culture prevailed, and Mevlevihane and Asitane would be established in many parts of the country with the support of the Ottoman State. Mevlana Celaleddin-i Rumi’nin (ö.1273) ölümünden sonra Mevlevilik bir tarikat olarak yapılanmasını sürdürmüştür. Mevlana’nın oğlu Sultan Veled’in (ö.1312) ve torunu Ulu Arif Çelebi’nin (ö.1320) bu yapılanmada katkısı oldukça büyüktür. Sultan Veled babasından devraldığı dergâhı, Mevlana’nın mistik düşüncesi çerçevesinde ve Mevlevi müritler etrafında sistemli bir tarikat haline getirmeye çalışmıştır. Ulu Arif Çelebi ise Mevleviliği bir tarikat olarak örgütlemede oldukça etkili bir isimdir. O sistematik olarak yaptığı çalışmalar ve seyahatlerle Mevleviliğin tekke, zaviye ve medreselerde yayılmasını sağladığı gibi dedesi Mevlana Celaleddin ’in eseri Mesnevi’nin medreselerde okutulması için de çaba sarf etmiştir. Ayrıca Ulu Arif Çelebi, dedesinin hatırasını canlı tutabilmek Ahmet Eflaki adındaki bir yazıcıya Mevlana’nın hayatını yazdırmıştır. (Ariflerin Menkıbeleri kitabı) Mevleviliğin Osmanlı Devleti’ne girişi evlilik yoluyla olmuştur. Sultan Veled’in kızı Mutahhare Hatun, Germiyanoğulları Beyi Süleyman Şah ile evlidir. Süleyman Şah bu evlilikten olan kızı Devlet Hatun’u Osmanlı Devleti’nin o dönem şehzadesi olan Yıldırım Beyazıt ile evlendirmiş ve çeyiz olarak Kütahya, Tavşanlı, Simav ve Eğrigöz dolaylarını Osmanlılara bırakmıştır. Yıldırım Bayezıd ise Kütahya valiliğine getirilmiştir. Bu evlilikten Mehmet Çelebi dünyaya gelmiştir. Çelebi unvanı Mevlana’nın soyundan gelenlere verilen bir unvandır ve Fetret Dönemi padişahlarından olan Mehmet Çelebi, Mevlana’nın torunlarındandır. Mehmet Çelebi’nin çocukları ‘çelebi’ unvanıyla anılmaktadır. Bu evlilik yoluyla Mevlevilik Osmanlı’da yayılmaya başlamıştır. Böylece daha önce Ahilik teşkilatı ve Ahi kültürünün hâkim olduğu Osmanlı Devleti’ne Mevlevilik hâkim olacak ve Osmanlı Devleti’nin desteğiyle ülkenin birçok yerinde Mevlevihane ve Asitane kurulacaktır. (shrink)

The paper aims to show that by abstracting from a specific mythical historical- stylistic context and “ideation” of the notion of the Proto-Slavic deities Perun and Veles, especially in Croatian tradition, symbolic archetypes and abstract notions of form and primordial matter (materia prima) can be extracted from mythical content. We refer to mythical texts and contents according to the reconstructions and materials brought by Radoslav Katičić, and comparative analysis by Mislav Ježić. We distinguish form (1) as that in which (...) identity and possibility of a thing consists, (2) as the reasonableness of judgment and the form of existence, and (3) as the specific structure of a thing, which unites its parts and aspects as a whole and constitutes its internal necessity. These formative notions are relativized and nullified in Veles’ appearances, in which the archetypal notion of primordial matter is encoded. Examples of Platō’s dialogues historically confirm certain aspects of decoding myth as constitutive of philosophy. The above approach also opens a view of the roots of Croatian philosophical thought, which in its genesis can be traced back to Proto-Slavic mythical archetypes. With the implementation of Christianity, the questions of identity, reason and the structure of the whole are raised radically and sharply, as shown by the text of Trpimir’s grant (852). (shrink)

Door de eeuwen heen hebben talloze vrouwen zich verdiept in een veel-heid aan filosofische thema’s, maar vaak zijn deze denkers onzichtbaar gebleven. Van de 17e-eeuwse filosofe Anna Maria van Schurman zullen sommigen wel hebben gehoord, maar wie kent haar tijdgenote Anne Conway? Uit de 20e eeuw is Hannah Arendt inmiddels wereldberoemd, maar de namen Susanne Langer, Gloria Anzaldúa en Werewere Liking zullen misschien alleen de specialisten bekend in de oren klinken. Vele vrouwelijke denkers waren uitgesloten van officiële onderwijsin-stellingen en namen (...) hun toevlucht tot andere vormen van filo so fie -beoefening, zoals briefwisselingen en essays. En dat levert een onschat-bare rijkdom aan filosofische bronnen op. In dit nieuwe standaardwerk worden 67 vrouwelijke denkers bij elkaar gebracht; van de Oudheid tot onze eeuw; van islamitische en katholieke mystica’s, een 18e-eeuwse Nederlandse logica tot een Nigeriaanse politiek filosofe. (shrink)

Immanuel Kant és Marcel Duchamp munkássága egyaránt értelmezhető úgy, mint a művészet világát átrendező új kezdet, új távlatok forrása. Kant Az ítélőerő kritikája című munkájára úgy tekintek, mint a művészet modern paradigmájának forrására. E paradigma három alapja – a zseniális alkotó, a műalkotás és a múzeum mint a művészet temploma – levezethető a fogalom nélküli szépből. Mivel a szépnek nincs definíciója és nincsenek szabályai, az alkotó szükségszerűen eredeti kell, hogy legyen. Ezáltal a zseniális művész adja a szépművészetnek a szabályt, és (...) alkotására rávetül a zsenialitás fénye. Ezt az alkotást imádják a művészetek templomában, a múzeumban. A művészet modern paradigmáját mozgató zseniális alkotó ettől fogva a kísérletezésre van ítélve, és előbb-utóbb ennek a kísérletezésnek a tárgya maga a művészet paradigmája lesz. A huszadik századi művészek destabilizálják a művészet paradigmájának mindhárom pillérét, és ebben úttörő (kútfő) szerepet játszik Marcel Duchamp. Munkásságában megtaláljuk a műtárgy hagyományos fogalmának megszüntetésére, a művészeti világ intézményrendszerének szabotálására és a művész-szerep átértelmezésére irányuló kísérleteket. Duchamp úgy folytatja Kant művészetfelfogását, hogy a legtöbb ponton szakít vele. (shrink)

Nincs még egy délkelet-ázsiai ország, mely oly markáns hatást gyakorolt volna a huszadik század történelméről kialakult képükre, mint az egyesítésének 40. évfordulóját idén ünneplő Vietnami Szocialista Köztársaság. Ezt persze több évtizedes háborús szenvedéseinek és az amerikai tömegkultúra ezt nemritkán sajátosan közvetítő, de mindenképpen globális kisugárzással bíró üzeneteinek „köszönheti”.1 Vietnam viharos történelmi közelmúltja máig rányomja bélyegét a vele kapcsolatos képünkre, jóllehet, az említett 1975. évi – az északi és déli országrész egyesülésével járó – újjászületés óta itt sem állt meg az idő. (...) A Lengyelországnál alig nagyobb Vietnam 2015-re a Föld 13. legnépesebb országa lett, és korábbi elképesztő szegénységének enyhítésében is – bár európai szemmel szerénynek tűnhető, de – határozott javulást könyvelhet el.2 Napjainkban – ahogy azt a távol-keleti nemzetközi kapcsolatok alakulásánál megszokhattuk – a Kínai Népköztársaság hatalmi súlyának fokozódása és regionális ambíciói helyezték új megvilágításba a „legmagyarabbnak” tekintett3 délkelet-ázsiai nép lehetséges szerepét. Ez egyszersmind az alapdilemmát is azonnal eszünkbe juttatja: Vietnam múlt századi tragédiáját a vele kapcsolatos nagyhatalmi ambíciók idézték elő. Igaz, az ország bizonyította ellenálló képességét, és a 21. századra változott valamelyest a szereposztás is, Délkelet-Ázsia hosszú távú jövője a nemzetközi rendszerben továbbra is bizonytalan. Az alábbiakban számvetésre vállalkozunk Vietnam helyzetéről és lehetséges pozícióiról korunk vezető hatalmainak kelet-ázsiai játszmáiban. (shrink)